Elhunyt „a“ vezérszurkoló.
A férfi. Az apa. A barát. A rivális. A kolléga. Az ember.
A kispesti.
Valószínűleg rengeteg különböző gondolat lobban fel a szívünkben és a fejünkben, ha azt a szót halljuk, hogy vezérszurkoló, de mindannyiunk szeme előtt megelevenedhet a kép, ahogy egy életerős fiatalember áll a kerítés tetején, testét megfeszítve, kezében egy megafonnal, torkaszakadtából a szívét-lelkét beleadva buzdítja csapatot.
Életre, halálra.
Bordás Gergő pontosan ilyen volt. Aki nem azt mondta, hogy előre, hanem azt, hogy utánam!
Kispest, a Honvéd focicsapata, a szurkolói közösség volt az élete. Mi, kívülállók talán nem is érthetjük meg, milyen erős kötelék, milyen példamutató bajtársiasság fűzi össze azokat az embereket, akik távolról nézve „csak“ egy (piros-)fekete masszát alkotva ordítják, hogy „Csak a Kispest!“ Csakhogy szurkolónak lenni életforma, vezérszurkolónak lenni pedig nemcsak életforma, hanem felelősség is: őrizni kell, sőt továbbvinni a hagyományokat, a szellemiséget, miközben a tetteinkkel kell példát mutatni a többiek számára.
Azt szoktam mondani, hogy a drukkerek közössége nem más, mint a Pál utcai fiúk története modern köntösbe öltöztetve, hiszen a srácok a lelátón ugyanúgy a saját grundjukért, a saját brigádjukért küzdenek a riválisok ellen, példát mutatva bajtársiasságból és összetartásból. Bordi és társai számára pedig a Lipták a Grund, a Bozsik az Aréna és a kispestiség az, amit tűzön-vízen képviselnek, bármivel és bárkivel szemben megvédenek.
Ezért is volt szívszorító látni a halála napján tartott megemlékezésen, ahogy szomorúan égtek a gyertyák a hatalmas (Kispest) Honvéd-címer előtt, alatta Bordi fotója, a piros-fekete sál és a megafon egészítette ki a szurkolói emléktárat, amely aztán a temetésen is ott pihent a koszorúk között. A hófehér koporsót piros-fekete mez és két sál takarta, a Honvédé és a Velencéből érkező Brigate elnevezésű csoporté, amelyek immár az égi lelátókon is Bordival lesznek.
Csütörtök délelőtt a Kispesti Új Temetőben többszázan kísérték utolsó útjára Bordás Gergőt, a család és a barátok mellett megannyi szurkolói csoport képviseltette magát a fővárosból és az ország minden részéből, továbbá a Budapest Honvéd dolgozói, edzői, illetve az első csapat játékosai és stábja is búcsúzott a Kispest-tábor vezéralakjától.
Szurkolóink görögtüzeket gyújtva álltak díszsorfalat a sírig vezető úton, hogy aztán végső nyugalomra helyezzük Bordit. Megható volt, amikor az emlékezés virágait a sírba helyezve felpillantottunk, akkor nemcsak a ködös kék eget, hanem a Bozsik Aréna piros, fekete és fehér homlokzatát láthattuk. Az otthonunkat.
Tettünk néhány tétova lépést a stadion felé és csak az járt a fejünkben, hogy elodázhatatlanul közeledik a pillanat, amikor magunkra maradunk a gondolatainkkal, a kínzó hiánnyal és szívünkbe örökre beleégő fájdalommal.
Elhagytuk a temetőt és lassan minden elcsendesült.
Még a megafon is némán hallgatott.
